Meglátni és megszeretni?

 ... egy pillanat műve volt!

  Hosszú ideje vagyok betegállományban, immáron több féle betegséggel is. A legrosszabb az egészben az, hogy nem igen gyógyulok… A férjem már korábban is azt mondta, hogy kell nekem valami rendszeresség, ami „ébren tart”, gyanítom, itt azokra a napokra gondolt, amikor egész jól vagyok, nem kell a szedatív gyógyszer, és nem vagyok kiütve egész nap. Igaz, hogy addig is rendszeresség jellemezte az életem, amíg még tudtam dolgozni (bár az utóbbi időben, úgy lassan egy éve ez már alig volt jellemző, hiszen többet voltam a migrénjeim miatt betegállományban, mint amennyi időt a munkahelyemen tudtam tölteni), így nem egészen értettem, hogy mit szeretne ezzel mondani, de végül is, Ő a férfi a háznál!
  Ennek a „legyen rendszeresség” dolognak köszönhetően maradtunk annyiban, hogy családunkat egy kiskutya személyével bővítjük.
  Én először csak egy ingyen elhozható kis keverék kölyök kutyára gondoltam, mi több, a volt férjem kutyusai közül kis Viki várandós is volt (azóta megszülettek a pirinyói), és azt gondoltam, abból az alomból kaphatnék egy pici kutyát.
  Ez azonban megdőlt, mert a férjem azt mondta, szerencsésebb lenne egy fajta tiszta kutyus… Ezzel alapvetően nem is lett volna baj, ha fajtatiszta kutyusok között is lett volna olyasvalaki, akit ingyen el lehetett volna hozni. De tudjuk, hogy a világ nem így működik, hogy mindenki mindenből anyagi javakat igyekszik teremteni.
Ezen kívül a kutyus legyen nagyobb korában tekintélyt parancsoló, hogy a lányunkat megvédhesse azoktól, akik belekötnének, amikor nagyobb korában már egyedül sétáltatja a kutyát. Mindemellett, ha lehet, legyen könnyen tanítható, kedves, gyermekszerető, stb.

… és panellakásban lakunk!

  Keresgéltünk az Interneten a kutyusos hirdetések között. Kismilliót olvastunk végig, válogatván a fajták között, a fent már említett feltételek és a meghirdetett ár figyelembe vételével.
Nem volt könnyű a dolgom: a kutyus az én gyógyításomra érkezik, tehát első sorban én leszek a gazdája. No jó, de melyiket szeressem? Mindegyik olyan aranyos, pici, ártatlan tekintetű, játékos… Melyiket szeressem?

(http://hosszupalyi.olx.hu)

A Kutya-tár oldalon nézegettem a kutyafajtákat, próbáltam kitalálni, milyen kutyus legyen a társam a továbbiakban.

Yorki

    Ha tekintélyt kell parancsoljon, legyen dog féle, mert bár oda vagyok a Yorki (fent) és a Beagle fajtákért, lássuk be, ezek közül egyik sem riasztana el senkit attól, hogy belekössön a leányomba. Ezzel egyet kellett értenem, amikor szempontként felmerült, bár sajnálom az ebet, hogy panelban kell élnie…

Bullmasztiff

  Szóval a dogok között nézelődtem, felmerült a bullmasztiff, az angol bulldog, az angol masztiff, és a shar pei… mindegyik rendkívül jó tulajdonságokkal bír, mindegyik rajong a családjáért, könnyen tanítható, jó természetű, de az idegenekkel szemben erélyesen (nem vadul!) fellépő típus.






   Néztem még az amerikai staffordshire-t, a közelben meg is nézhettünk volna néhány kiskutyát, de, ahogy a volt férjem és a barátnőm mondani szokta (és már elég hosszú ideje értem, érzem, hogy mit jelent): nem álltak össze az energiák.
  Így visszagondolva érdekes, ahogy alakultak a dolgok, ahogy rátalált a medrére az eseményfolyam…

  Szombat volt, második napja voltam megint rosszul, fájt a fejem, éjjel ismét egy Cinie-Relpax kombival próbáltam elmulasztani a migrénem, bevallom, részleges sikert értem csak el.
Tehát szombat volt, igyekeztem a háztartásomban anyaként és háziasszonyként éppúgy helyt állni, mintha teljesen jól lennék, csak a lendületem volt sokkal-sokkal kisebb, mint amilyennek lennie kellett volna.
Éreztem, ahogy a depresszió ismét felerősödik, és nem voltam tőle túl boldog (nos, lássuk be, érdekes ellentét lenne, ha a depresszió megjelenésétől valaki boldog lenne… nem?). Böngésztem a Netet, nézegettem kicsiny kutyusok képeit, videókat a YouTube-on, remélve, hogy felvidítanak.

Ekkor történt: rátaláltam a hirdetésre, amiben a tenyésztők egy kan és egy szuka kiskutya számára keresték a gazdit. A kutyusok fajtájukat tekintve amerikai bulldogok voltak, Gomba városból (Pest megye) származtak. A hirdető elektronikus levél címet és telefonszámot is megadott, amin érdeklődni lehet. Első nekifutásból levelet készültem írni, de úgy gondolom, hogy az Úr vezette a kezem, mert a billentyűzet helyett a telefonom felé nyúltam, és szinte öntudatlanul indítottam a hívást.

  Egy férfi vette fel a telefont, akit pont étkezés közben sikerült megzavarnom. Kései ebédjét költötte, szegény. Néhány szót váltottunk, megtudtam, hogy a vételár számomra túl magas. Elmagyarázta, hogy miért ennyi a kutyus ára, és nem is az összeg mértékét vagy annak jogosságát vitattam, csupán számomra volt túl magas.
  Abban maradtunk, hogy megbeszélem a férjemmel, és visszatelefonálok.
  Kb. két perc múlva visszahívás érkezett a hirdető telefonszámáról. Az asszonya telefonált, és mondta, hogy hétfőn kapná meg a kislány kutyus a következő oltást, annak az árát levonják az eredeti vételárból, és így talán meg tudunk egyezni.
  Nem igen tudom, mi volt az, ami miatt a férjem rábólintott, de beleegyezett az árba, így „megkötöttük az üzletet”.
Libabőrös lettem az izgalomtól, olyan boldog voltam. Az előzőleg is gyötrő szédülésem felerősödött, elkezdtem fázni, és a fejem még jobban fájt, gondolom a hirtelen megemelkedett vérnyomásom miatt. Mindez mit sem számított!
Megbeszéltük a részleteket, összekaptuk magunkat: a férjem odaadta a pénzt, Dorina és én pedig elmentünk a megállapodott találkozóhelyre.
  A házaspár kedves volt, látszott rajtuk, hogy gondos tenyésztők, szívvel csinálják, és az is, hogy bármennyire nem szabadna, egy kis kötődés óhatatlanul kialakult bennük a kicsiny kutyi iránt.
Kaptam néhány jó tanácsot, átvettem a kiskutyát, bebugyoláltam a pokrócba, amit Dorina adott, hogy az a kutyusé legyen.
  Először pehely súlyúnak tűnt, de nem sokkal később már majdnem leszakadt a karom. Ahogy a karomba vettem, rám nézett, és megnyalta az arcom. Innen tudtam, hogy barátok vagyunk!
Még nem határoztam el, hogy mi lesz az ebecske neve, de mire hazaindultunk, már kialakult: Samantha! Mindezt azért, mert a két szeme körül egy-egy folt van: szem, Sam, Samantha… ez ilyen egyszerű.

  Felszálltunk a metróra, kutyusunk, bár szájkosara nem volt, és nem is dobozban szállítottuk, cukisága miatt kapott engedélyt egy vonaljegy érvényesítése mellett arra, hogy hazautazhasson velünk.

  A Népligetnél leszálltunk, de addigra elfogytak a jegyeink. Tűnődtem, mi legyen, hogy legyen, osztottam és szoroztam, egyeztettem a férjemmel, és végül a taxi lett a megoldás. Semmivel sem fizettem többet a taxival történő utazásért, mint amennyit a hat vonaljegy vett volna ki a kasszából.

  Jó néhány órás „tortúra” után hazaértünk. Kutyit letettük a földre, akinek a lábai szétcsúsztak az előszoba kövén… nem tartott sokáig, hogy bátorságot gyűjtsön, és nekiálljon szétszagolni a helyet, ahol – szerintem érezte – mostantól lakni, élni fog.

Meglátni és megszeretni … egy pillanat műve volt!

Samantha, a veszedelmes amerikai bulldog

Lássuk be, nem csoda… ez a tekintet, ez a testtartás, a két folt a szeme körül… tündéri!

(Egyébként: Ilyen leszek, ha nagy leszek)



Written by Syssa®