Mondhatnám, hogy az élet cinikus...
Mondhatnám, hogy az élet nyitott könyv...
Mondhatnám, hogy az élet gyönyörű...
Mondhatnám, hogy az élet keserű...
... de nem mondom, mert akkor nem lennék hiteles. Nem azért, mert egyik jelzőt sem találom megfelelőnek. Pont ellenkezőleg! Mindegyik jelző illik az életre, csak épp mindegyik másként, máskor, máshogyan... így nem ragadhatom ki az egyiket, vagy a másikat.
Vallom, hogy az egyensúly az alapja az életnek.
Vallom, mert a saját bőrömön tapasztalom.
Az egyik oldalon megélt "veszteségért" (mert egy elválás mindig veszteség) a másik oldalon egy valóságos csodával kárpótol.
Egy időben, mikor azt hittem, már nincs menekvés, hogy soha nem lehet már teljes az életem, hogy egy adag (vagy inkább számtalan sok adag) csőd vagyok, történt valami.
Akkor ezt kitolásnak éreztem, egy újabb stresszhelyzetnek, ami majd megint azt bizonyítja, hogy mekkora vesztes vagyok.
Miért gondoltam volna másként? Addigi életem legfontosabb személyével, a fiammal a kapcsolatom addigra már nem volt felhőtlen, sem kiegyensúlyozott, nem volt társam, nem volt olyan összegű a jövedelmem, amiből a fiammal megélhettünk volna (a fizetésem ehhez igen kevés volt), még a szüleimnél laktunk, ugyanúgy ketten egy szobában, ami nagyjából 12 négyzetméter alapterületű volt. Ebben egy íróasztal, szekrénysor, két heverő, és mi ketten.
A helyzet tehát önmagában sem volt túl rózsás akkoriban.
Mára azonban már tudom, hogy az életem legnagyobb ajándékát kaptam.
Ajándékot, mellyel új esélyt is adott az Úr:
Várandós lettem a lányommal! …
Amikor kiderült, hogy Ő a világra fog jönni, egy kisebb idegösszeroppanást kaptam. Az imént már részletezett dolgok eltörpülni látszottak amellett, hogy anyaként a fiam esetében úgy éreztem, csődöt mondtam. Őt sem tudtam nevelni, eltartani… Ha neki nem vagyok képes az anyja lenni, hogy kaphatok egy újabb életért felelősséget? Miért bízik vajon bennem az Isten? Miért bíz rám egy újabb életet, melyért felelős leszek?
Március közepe tájára jósolta az orvos gyermekem jövetelét. Sokáig nem volt megállapítható, hogy mely nem képviselőinek táborát erősíti majd, de én valahogy tudtam, hogy kislány lesz.
Várandósságom teljes hátralévő idejében a kétségbeesés uralkodott rajtam, vegyítve a bizonytalansággal, a rettegéssel. Mindezek mellett nagyon vártam Őt.
Gyermekem azonban a tervezett időpontban (18-a) látszólag nem szándékozott meglátogatni a világot, és látványával megörvendeztetni engem.
Két nappal később este, mikor a kisfiam (aki addigra már elérte a kiskamasz kort) már aludt, szokásomhoz híven azon tűnődtem, hogyan is lesz tovább, mit tartogathat számunkra a jövő.
Ekkor beszéltem először úgy a magzatomhoz, hogy az érzéseimet nem zavarták meg a negatív gondolatok, a félelem és a kétségbeesés.
Elmondtam neki, hogy sajnálom, hogy így kell a világra jönnie, bocsánatát kértem, és elmondtam, hogy nagyon szeretem, várom, és életem végéig arra fogok törekedni, hogy számára megfelelő, jó édesanyja legyek.
… Négy óra múlva egy halk pendülő hangra ébredtem… megrepedt a magzatburok, elfolyt a magzatvíz…
2004. március 21-én, reggel 8 óra 55 perckor, hét órányi vajúdás után, mely idő alatt legrégebbi barátnőm, általános iskolai osztálytársam, keresztlányom anyja, gyermekeim keresztanyja, Kovács Anikó fogta a kezem, és tartotta bennem a lelket, világra jött Dorina, Isten ajándéka.
Written by Syssa®
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése