Mit beszélek?

  A cím ebben a formájában igen különösen hangzik...
Érthető úgy, hogy feleszmélek, mit is mondok... de értelmezhető úgy is, hogy vajon, tudom-e, hogy pontosan mit mondok, hogy a szavakat, kifejezéseket azok valós értelmében használom-e?

    Amikor én még kislány voltam (egy Illés nóta is szól erről, ha jól tudom), volt egy tanárom. Nem, ez így nem helyes: több tanárom is volt, természetesen. De Ő, ez az egy tanár kemény és állandó alapot képzett bennem arra, hogy figyeljek, mit mondok... figyeljek, mit írok... hogy fontos legyen számomra a helyes megfogalmazás, és a megfogalmazottak helyes formában történő leírása.
  Ez az ember négy évig tanított, és remélem, bízom abban, hogy sokat tanultam tőle.
Ettől az embertől, aki még csak 28 év körüli lehetett, mikor bennünket, mint rá bízott osztályt megkapott, az iskolába érkezésétől fogva rettegett minden gyerek. Ma már tudom, hogy alaptalanul. De akkor? Kicsik voltunk, Ő meg háromszor (lehet, hogy még többször) akkora, mint legnagyobb termetű osztálytársam, Lázár Laci. A hangja... na, ha megszólalt, beleremegtek a folyóson az ablaküvegek... És akkor még nem is kiabált!
Emlékszem, hogy abban a minutumban, ahogy - jellemzően az első emeleten - eldörrent a hangja, a földszinti és második emeleti osztálytermekbe is éppolyan gyorsan pucolt be minden gyerek, mint azok a diákok, akiknek a dörrenés köszönhető volt.
  Felső tagozatban bennünket ért a megtiszteltetés, hogy az osztályfőnökünknek tudhattuk Őt.
Amikor megtudtuk, hogy ki fog értünk felelni... szerintem mindenki eljátszotta arcán a szivárvány minden színét, emellett a természet élénk és kevésbé élénk színskáláját is...
   Aztán megismertük Szalai Ferencet. A tanár úr nyugodt, békés, csendes természetű, jó humorú, emellett azonban végtelenül szigorú, következetes, és HITELES volt. A gyermekek oktatását hivatásának tartja a mai napig, ezért nem csak az iskolában, de azon kívül is foglalkozik diákokkal, vagy épp volt diákokkal, ha arról van szó.

 Szeretettel emlékszik szinte mindegyik osztályában tanuló gyermekre, eleget tesz a tanítványai osztálytalálkozókra vonatkozó meghívásainak.

   Engem az a külön szerencse ért, hogy az otthonában is fogadott. Igaz, hogy a téma, mely kapcsán találkoztunk, számomra fájdalmas, és minden, az ügyben részt vevő ember - így Feri bácsi - jó szándéka ellenére sem fordultak még jó irányba az események, maga a fogadtatás, a kiáradó szeretet, a türelem, a kedvesség, amit kaptam, kaptunk, magával ragadó volt.

Sajnálom, hogy nem ismertem több ilyen nagyszerű embert, de boldog vagyok, hogy ismerhetek egy ilyen nagyszerű embert!


Visszatérve a címre, az azzal sugallt témához...
  Időnként rám tör valami kifürkészhetetlen belső kényszer, melynek eredményeként elkezdek találgatni, egy-egy kifejezés vajon honnan ered? Ki ejtette ki a száján az első formáját, mennyi idő alatt, hogyan változott mai használt formájává, ha egyáltalán változott...

  Ilyen az "alig várom" kifejezés is.
A kislányom, ugyebár, 8 és fél évesen általában mindent türelmetlenül vár, ahogy Ő szokta mondani, "alig várom"...
Apukájával mi ezt vissza szoktuk fordítani felé, mert nagyon, de nagyon fontosnak tartjuk a helyes szóhasználatot, a pontos fogalmazást és szövegértést. Erre próbáljuk tanítani a lányunkat, mindketten... annak ellenére, hogy az én szívszerelmem-férjem hihetetlen kifejezéseket tud alkotni, mi több, azokat szégyenérzet nélkül ki is mondja... az első ilyen volt a "bedekint"...
De visszatérve az "alig várom" kifejezéshez... csak az értelme alapján következtethetjük ki azt, hogy valójában ez így hangozhatott teljességében: "alig bírom kivárni...", ami azt jelenti, hogy türelmetlenül várom...
De, ha csak annyit mond valaki, hogy "alig várom", az azt jelenti, hogy nem nagyon várja, hiszen csak alig, és nem nagyon...

   Mára nem maradt több időm arra, hogy az elmém szüleményeit közzé tegyem, de köszönöm, hogy ismét szántatok rám egy kicsit, az értékes időtökből!


Sok szeretettel,


Written by Syssa®