Mottó

"Az elfogadás nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét."
Popper Péter®
________________________________________________

2012. április 21., szombat

Élet - 2. rész

Mondhatnám, hogy az élet vicces...

 Mondhatnám, hogy az élet cinikus...

Mondhatnám, hogy az élet nyitott könyv...

 Mondhatnám, hogy az élet gyönyörű...

Mondhatnám, hogy az élet keserű...

    ... de nem mondom, mert akkor nem lennék hiteles. Nem azért, mert egyik jelzőt sem találom megfelelőnek. Pont ellenkezőleg! Mindegyik jelző illik az életre, csak épp mindegyik másként, máskor, máshogyan... így nem ragadhatom ki az egyiket, vagy a másikat.

  

A szüleimmel élve, magányosan, látszólag anyaként, de inkább a szüleim gyermekeként és a fiam testvéreként kezelve sokáig éreztem magam áldozatnak.

Folyamatosan görcsben éltem: mit tehetnék, hogy a fiam anyja lehessek, úgy igazán? Mit tehetnék, hogy a szüleim ne akarjanak még mindig nevelni?

Miközben ezeken agyaltam, és még sok máson, rengeteg hibát követtem el. Ez nem csoda, hiszen az életemet a helyem keresésével, akár mondhatnám úgy is, hogy önmagam keresésével éltem. Ezen életszakaszomban megélt dolgaimból – bár számos esetre nem lehetek büszke – sokat tanultam. Bárkit bántottam, bármit tettem, úgy hiszem, ezeknek meg kellett történniük azért, hogy az lehessek, aki ma vagyok.

Semmi félreértés: nem vagyok egy ország lakossága által ismert és kedvelt vagy ismert és épp utált, vagy ismert de közömbös személy. Nem vagyok híres, nem vagyok gazdag (értsd: nem tartozom a felső tízezerhez, ahogy ezt mondani szokták), nem vagyok értelmiségi. Nincs diplomám, és nem beszélek idegen nyelveken.

Ezen nézőpontok szerint éppannyira vagyok egyszerű közember, mint bárki más.

De az embert lehet-e ezen szempontok szerint mérni? Lehet-e egyáltalán egy embert mérni?

Szerintem nem. Mindenki önmagában, saját körülményeit megélve és figyelembe véve saját érzéseit, gondolatait, tudását, saját magához viszonyítva, igen is VALAKI.

Én is vagyok VALAKI. Egy olyan ember, aki sokat agyal azért, hogy a környezetében élő emberektől hallott dolgokat igyekezzen azok számos valóságában megérteni, és természetesen saját személyiségével azokból merítkezni ahhoz, hogy önmagát és gyermekeit jobb emberré „nevelhesse”.

A rengeteg elkövetett hiba között is dobogós helyezést ért el az a hülyeségem, hogy hagytam veszni az anyai mivoltomat. Hagytam, hogy a szüleim felülkerekedjenek, hogy elhitessék velem, hogy amit ők tesznek, mondanak, az jobb, mint amit én teszek vagy mondok, amit ők gondolnak és éreznek, az sokkal igazabb és valóságosabb, mint amit én gondolok és érzek.

Sok mindent tanítottak a szüleim. Sok elvet próbáltak meg számomra alapelvként beállítani.

Ma úgy hiszem, ezek csak ékes szólások voltak részükről, de nem sikerült ezen elvek szerint élniük.

Ugyanakkor számomra – lehet hogy pont a rossz példa miatt – ezek az elvek alapvetővé váltak, bár tény, hogy nagyon sok időnek és eseménynek köszönhetően mélyült csak el az alkalmazásukra való készségem annyira, amennyire elmélyült.

De jó pap holtig tanul elven azt gondolom, soha nem lehetünk elég jók, soha nem állíthatjuk magunkról, hogy készen vagyunk.



Written by Syssa®

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése